Végre itt karácsony. Itt az idő, hogy jól betakarózzunk és a család illetve egy bögre forralt bor/forró csoki társaságában megnézzünk egy igazán felemelő és szívhez szóló karácsonyi történetet. Legalábbis ezt csinálják a normális emberek, én viszont elhatároztam, hogy idén inkább egy pár lehangolóan borzalmas trash filmmel próbálom megteremteni az ünnepi hangulatot. Nos nem csak, hogy nem jártam sikerrel, de még arra is rá kellett jönnöm, hogy tévedtem amikor azt hittem, hogy sikerült megtalálnom minden idők legrosszabb karácsonyi filmjeit.

A különösen ronda poszter ne tévesszen meg senkit, a filmben sokkal bájosabb a címszereplő

Az univerzum szüntelen mozgásban van, minden, ami körülvesz minket folyamatosan változik. És ez gyakran jó, mert ez a változás viszi előre az életet. A 70-es években pedig különösen pozitív változások zajlottak le a filmiparban. Ám, ahogyan minden változásnak, ennek is voltak vesztesei, mint például a legendás angol Hammer stúdió. A cég, ami gótikus rémfilmjeinek köszönhetően az előző évtizedben gyakorlatilag egymaga uralta a horror műfaját, a 70-es évekre folyamatosan veszített a népszerűségéből, egyre nehezebben tudták felvenni a versenyt a kor erőszakosabb és nyomasztóbb amerikai horror filmjeivel.Drakula és Frankenstein egyszerűen már nem bizonyultak méltó ellenfélnek az Ördögöző és a Texasi Láncfűrészes számára. Pedig a Hammer tényleg mindent megpróbált, hogy a filmjei relevánsak maradjanak: szörnyfilmjeiket erőszakosabbá tették (A sebhelyes Drakula), áthelyezték a cselekményt „napjainkba” (Drakula A.D 1972 és Drakula sátáni ünnepe) vagy éppen fekete komédiával próbálták feldobni (The Horror of Frankenstein), de semmi sem működött igazán.

Végül 1974-ben egy utolsó, elkeseredett próbálkozás keretében, összeálltak a 60-as évek másik kultikus stúdiójával a hongkongi Shaw Brotherssel, akik szintén láttak már jobb napokat. Hogy a harcművészeti filmek piacán korábban gyakorlatilag monopol helyzetben lévő vállalatnak is szüksége volt erre a szokatlan társulásra, az leginkább egyetlen egy aprónak tűnő, de hatalmas következményekkel járó döntésük okozta.  Pár évvel korábban ugyanis elutasítottak az amerikai TV-s mellékszerepeiből kiábrándult Li Csen-fan-t, aki ez után a nemrégiben megalakult rivális Golden Harvestnél kapott munkát, hogy aztán a főszereplésével készült filmekkel (nemzetközi szinten) minden korábbinál népszerűvé tegye a harcművészeti filmeket. Ha még nem jött volna rá, természetesen Bruce Leeről van szó, akivel új korszak kezdődött a kungfu filmek történetében. Ebben az új korszakban pedig egyre inkább a Golden Harvest kezdett a meghatározó stúdióvá válni. (Főleg miután Lee filmjeinek egyik kaszkadőréből kinevelték a kungfu következő szupersztárját, Jackie Chant is.)

Így született meg a 60-as évek két (kultikus) stúdió óriásának végső elkeseredéséből, minden idők első (és talán) egyetlen kungfu vámpír filmje: a Van Helsing és a 7 arany vámpír, ami pont olyan szórakoztató, mint a címe.

Bár Sam Raimi korai munkásága meghatározó volt a filmrajongóvá, és különösen a B kategóriás filmek kedvelőjévé, illetve az ismeretlen gyöngyszemek felkutatójává vallásom tekintetében, mégis éppen az eredeti Evil Dead volt az a filmje, amely sokáig nem állt túlságosan közel hozzám. Ennek valószínűleg az lehet a legfőbb oka, hogy a folytatásokat jóval előbb láttam, és a humorosabb, profiban elkészített Evil Dead 2 (illetve Army of Darkness után) az eredeti film már kevés újdonsággal szolgált. Míg pedig a trilógia másik két részét már számtalanszor láttam, a VHS-en még az Erdő szelleme címen futó Gonosz halottat hosszú idő után most néztem meg másodjára, és milyen jól is tettem, hiszen határozottan megváltozott a filmről kialakult véleményem.

  „A Védelmezőknek köszönhetően a Park pláza az ország legbiztonságosabb bevásárlóközpontja lesz. Bízzanak bennem, semmi gond nem történhet”.

Mantrázza lelkesen a Secure-Tronics Unlimited kutatási részlegének vezetője, miközben bemutatja a cég legújabb találmányait: a minden korábbinál fejlettebb, megbízhatóbb (persze mint hamarosan kiderül halálosabb) őrrobotokat. Persze a rutinos nézőt nem lehet megvezetni: a naiv robotikai szakemberrel ellentétben mi már jól tudjuk, hogy minden robotos film hasonló szavakkal kezdődik, aztán meg persze jön a futás, meg a sikítás. Bár a Chopping Mall esetében mi nézők inkább kuncogni fogunk.

B filmek „legszebb” marketing hagyományaihoz hűen természetesen a filmben nincsen papírzacskóval testrészeket vásárló androdid.