És akkor most jöjjön valami egészen más, avagy íme, előző bejegyzésben bemutatott Daemonium szöges ellentéte: egy csendes, meditatív, a szörnyek és az effektek helyett inkább drámára fókuszáló fantasy. Mennyire működhet egy szörnyvadászról szóló film, amelyben alig látunk szörnyeket?

Az apokalipszis utáni világban, ahol a varázslat és a technológia viaskodik egymással, egy szivarozó, sunyi varázsló hirtelen a pokol erőivel vívott háború közepén találja magát. Olvasható a leírás a Daemoniumról a Netflixen, én pedig olyan gyorsan nyomtam a lejátszás gombra, mint még soha. Ami ezután történt, arra nehezen találok szavakat…

 Először megették a terményt, ezért megpróbáltuk kiéheztetni őket. Nem volt elég. Visszatértek, és most már nem a káposztánk kell nekik, hanem mi magunk! Meg lehet állítani a terrort? A terrort, ami cuki, szőrös, pufók nyuszikák képében tör rá az álmos, amerikai kisvárosra.

Hell Comes to Frogtown. Talán a legtökösebb és figyelemfelkeltőbb cím, amit csak adni lehet egy 80-as évekbeli Mad Max koppintásnak. Minden benne van, amit tudni érdemes a filmről: adott egy elképesztően menő hangzású névvel megáldott szupermacsó főhős (Sam Hell szerepében Roddy Piper), aki miután megérkezik a kétéltű mutánsok által benépesített Békavárosba, nevéhez hűen pokollá teszi a kuruttyoló népség életét. Nézzük csak meg a posztert, hogy mit kínál a film: az atomsivatag hőse, kemény és szexi csajokkal az oldalán szembenéz a förtelmes varangynépséggel. Akció, csajok, egy csúcson lévő pankrátor legenda és emberszabású, sörétes puskákkal felfegyverkezett békák. Ugyan mi kell még a kiváló szórakozáshoz? Papíron persze mindez elképesztően jól hangzik, de a fentiek ismerete sem készítheti fel a nézőt arra az agyzsibbasztóan abszurd élményre, ami a Békaváros.