Manapság, amikor a tejes dobozról Chewbacca, a konzerv kukoricáról pedig BB-8 köszön vissza nehéz elképzelni, hogy volt olyan idő, amikor a világ még ennél is forróbb Star Wars lázban égett. Pedig a mai helyzet akár még visszafogottnak is nevezhető ahhoz az őrülethez képest, ami a 80-as évek folyamán (az Egyesült Államokban) tombolt. Akkoriban Luke Skywalker kalandjai nem csak a nézőket, hanem sok stúdiót is rabul ejtett, igaz, őket inkább a film váratlan és elképesztő mértékű pénzügyi sikere nyűgözte le. Ezután, pedig kicsit sem meglepő, hogy az olaszoktól kezdve a Golan-Globus duóig szinte mindenki azon igyekezett, hogy elkészítse a következő Star Wars-t, vagy legalábbis rövid időre sikerüljön meglovagolnia a George Lucas űreposza által keltett (pénz)hullámokat. Az mondjuk már más kérdés, hogy általában éppen azok vállalkoztak erre, akiknek sem elegendő forrásuk, sem kellő tehetségük nem volt hozzá. A buliból természetesen Roger Corman  sem akart kimaradni, aki gyorsan kapcsolva, még a Birodalom visszavág előtt leforgatta a saját űreposzát. Ez volt a Csata a csillagokon túl, amely, bár értelemszerűen, minden szempontból mesze elmarad a Csillagok háborújától, a korszak egyik legszerethetőbb low-budget sci-fije/Star Wars koppintása.

Mindenkinek megvannak a maga titkos kedvencei. Azok a filmek, amelyekről általában nem szólnak a filmes diskurzusokban, nem képezik több oldalas esszék tárgyát, széles körben talán nem is igazán ismertek, de még az is lehet, hogy az ember maga is tudja róluk, hogy „objektív” szemmel nézve nem túl jó darabok. Ám kevés ember képes arra, hogy teljesen objektív szemmel vizsgálja a filmeket (az is hazudik), a többségünk pedig bármennyire is szeretne, sosem lesz képes szabadulni nosztalgiától, ami miatt mégis speciális helyett foglalhat el az ember szívében egy-egy kevésbé nívós mű is. De nincs is ezzel baj. Nem kell azt szégyellni, ha az ember esetleg olyanért rajong, ami az IMDB-n nem éri el az 5 pontot. Ha mások nem értik, hogy ugyan mit lehet szeretni egy olyan filmen, amiben teszem azt két harminc centis nő énekel egy óriás hernyónak, hogy amaz békítsen ki egy óriásgyíkot és egy repülő őshűlőt, az legyen az ő bajuk. (Csak azt sem árt észben tartanunk, hogy egy film jóságát nem csak az határozza meg, hogy nekünk tetszett-e.)

Számomra ilyen film az 1992-es Őrült Stone, avagy 2008 a patkány éve, mely az egyik első lépcsőfoka volt annak, hogy elkezdtem érdeklődni a B kategóriás filmek (és Rutger Hauer) iránt. Bár lehet, hogy csak a nosztalgiasznob beszél belőlem, de Tony Maylam filmje nem pusztán minden idők legzseniálisabb magyar címének a birtokosa, hanem az egyik legszórakoztatóbb B film is, ami valaha készült. De várjunk csak? Mit beszélek én itt? Az Őrült Stone a világ legjobb filmje, és akinek nem tetszik, az meg menjen inkább Bogyó és Babocát nézni!

Figyelem a poszt nyomokban spoilereket és más olajos magvakat tartalmazhat!

Idén eléggé el vagyok maradva az aktuális mozifilmekkel, így az Öngyilkos osztagot is majd  egy hónap késéssel tudtam csak megnézni. Nos, ennyi idő bőven elég volt ahhoz, hogy kis millió negatív, és pár pozitív kritikát is elolvassak a filmről, így elméletileg nem kellett volna, hogy komoly meglepetések érjennek. Ráadásul az inkonzisztens marketingnek és Jared Letonak (akit bár színészként nagyon bírtam a Dallas Buyers Clubban, ám a fémfogú, tetkós Joker kevéssé nyerte el a tetszésemet) köszönhetően én már a kezdetektől fogva kissé szkeptikus voltam a filmmel kapcsolatban. Ezt a szkepticizmust pedig csak tovább erősítette a Batman v Superman okozta csalódás, illetve a film forgatásáról érkező, nem túl bizalomgerjesztő hírek is. Bár legbelül a végsőkig reménykedtem, nem mondhatom, hogy túlságosan meglepődtem volna, amikor a bemutatót követően tonna szám jelentek meg a csalódott, lehúzó kritikák. Viszont mivel a film koncepció szintjén továbbra is érdekelt, így gondoltam, azért mégis adok neki egy esélyt a moziban, igaz az elvárásaimat igyekeztem a lehető legalacsonyabbra belőni. Szóval így álltam neki az Öngyilkos osztagnak, amitől végül valami olyat kaptam, amire a legkevésbé sem számítottam volna.

Bloggerkedésem legnagyobb tragédiája, hogy pont azután sikerült belevágnom a B és C kategóriás filmek rendszeres elemezgetésébe miután megszűnt a HVG bloggereknek szánt éves megmérettetése, a Goldenblog. Ennek hiányában pedig esélyem sem volt arra, hogy kapjak egy plecsnit amely bizonyítaná, hogy van értelme sok-sok órát olyan filmek nézésébe ölnöm, amelyeket a többség még 99 forintért se hozná el a Média Markt DVD turkálójából.

Na, de hála az Allianz Hungária Zrt.-nek (www.allianz.hu) végre eljött az én időm, ugyanis a biztosító úgy döntött, hogy a hozzám hasonló online okoskodók legnagyobb örömére felveszi az elejtett stafétát és idén első ízben megszervezi az Allianz blogversenyt. (A versenyről, ami az bővebb információt az http://www.allianzblogverseny.hu/ oldalon találhattok.)

A versenyen nyolc kategóriában indul, mivel sajnos „B és Trash filmek” kategória valamilyen, számomra érthetetlen okból kifolyólag nem került meghirdetésre ezért úgy döntöttem, hogy a Kultúra és művészet (igaz, a blogon szereplő filmek többségére elég nehéz ráhúzni a művészi jelzőt), illetve a szakértői kategóriákban nevezem magam. Miután meggyőztem magam, hogy a (szenny)filmek terén szakértő vagyok (de legalábbis kezdek azzá válni), már csak az volt a nehéz, hogy találjak olyan blogbejegyzéseket, amelyek legalább említés szintjén foglalkoznak a verseny négy alaptémájának az egyikével. Szerencsére végül sikerült ilyeneket találnom, szóval ennek megfelelően az alábbi három bejegyzésemmel indulnék a versenyen:

- A törpe James Bond akcióba lendül

- Bosszú a jövőből

- Hardware

Innentől pedig ki vagyok szolgáltatva a zsűri végtelen bölcsességének, és olvasóim szeretetének, akik szeptember 6.-ától szavazhatnak az oldalamra, ami (anyukám szerint) „Magyarország legjobb B kategóriás filmes bloggjára”.  Kezdődjön a verseny!