Gary Sherman neve még a horror rajongók körében sem túlzottan ismert. Pedig 1972-es filmje a  Death Line (vagy ismertebb, amerikai címén a Raw Meat) két évvel a Texasi Láncfűrészes Mészárlást megelőzve szabadította a világra a degenerált, kannibál gyilkos rémképét.  Ráadásul Sherman filmjében az emberevő fenyegetés, nem valami civilizációtól távol eső helyen (minimum egy vidéki tanyán), hanem pont annak közepén, a londoni metróban tanyázik.

Remek poszter, csak vajmi kevés köze van a filmhez.

Az amerikai független trash filmezés zászlós hajójaként számon tartott TROMA Entertaiment sosem a művészi igényességgel és profi technikai kivitelezéssel megalkotott filmjeiről volt ismert. Sőt, filmjeik éppen e jelzők totális ellentétét képviselik: ízléstelen, amatőr módon elkészített mélytrash alkotások. Persze éppen eme kvalitásaik miatt imádjuk őket. A 2006-os Poultrygeist: Night of the Chicken Dead pedig mindközül talán a legelborultabb és legőrültebb.

Vámpírok, farkasemberek, sötét sikátorokból kiszűrődő sikolyok, ködös őszi erdőkben száguldó lovas kocsik, örült tudósok és teremtményeik, a kastély aljában gyülekező csőcselék na meg persze a  szépséges szüzek. Ó azok a 60-as évek! It's Hammer time!

Mint azt már bizonyára mindenki tudja az 1957-es Frankenstein átka volt az angol Hammer Productions igazi áttörése, melynek köszönhetően a stúdió megkezdte több mint egy évtizedes diadalmenetét és dominanciáját a nemzetközi horror piacon.  Nyilvánvalóvá vált hát, hogy a nézők nagyon is vevők a klasszikus Universal szörnyfilmek színes, és véresebb feldolgozásaira. Így hát a többi gótikus rém is megkapta a maga Technicolor feldolgozását (és azok folytatását) az elkövetkező években, amelyek többsége hasonló sikereket ért el. 1974-ig a Frankensteinnek 6, a Drakulának 8, de még a kevésbé izgalmas Múmiának is sikerült további 4 folytatást kitermelnie (igaz ellenben a másik két sorozattal itt egyáltalán nem kapcsolódtak egymáshoz a részek). A farkasember azonban mégsem bizonyult ilyen sikeresesnek, hiszen az Universal szörny gárdájának harmadik legismertebb tagja csupán egyetlen egy Hammer mozifilmben: az 1961-es The Curse of the Werewolf-ban tette tiszteletét.

Az eredetileg színésznek tanuló Michele Soavi  az olasz horrorfilmek olyan kultikus alkotói mellett tanulta ki a rendezői szakmát, mint Joe D'Amato és Dario Argento. Miután pedig több filmjükön dolgozott rendezőasszisztensként (illetve utóbbi úriember munkásságáról még egy dokumentumfilmet is összehozott) 1987-ben – D’Amato produceri felügyelete alatt - végre megkapta a lehetőséget, hogy elkészítse első nagyjátékfilmjét, a Deliria-t. Az angol nyelven Stagefright címen futó filmről erős túlzás lenne azt állítanunk, hogy megreformálta volna a slasher műfaját, hiszen éppen az ellenkezőjéről van szó: a lehető legmerevebben követi annak dramaturgiai kliséit. Viszont ezt olyan stílusosan és magas szinten végzi, hogy nem is bánjuk.