Roger Corman a B filmek császára 1981-ben leforgatta a saját Alien koppintását, amely bár alacsony költségvetésből, ismeretlen rendezővel, és egy-két kult arcot leszámítva nem túl tehetséges színészekkel készült, mégis van egy-két olyan tulajdonsága, melyek miatt sokkal érdekesebb, mint ahogy az első ránézésre tűnhet.
A Vico filmje az ön kedvenc filmje!
Ruggero Deodato legjelentősebb hozzájárulását az egyetemes filmtörténethez általában a Cannibal Holocaustot tartják. Annak ellenére, hogy nem az volt a legelső kannibál horror, ám kétségtelen, hogy ez indította el a műfaj (rövid ideig tartó) tündöklését, és a mai napig ez a leghíresebb/hírhedtebb mind közül. Deodato azonban nem ült a babérjain, nem elégedett meg azzal, hogy pusztán egy b kategóriás műfaj csúcsteljesítményét alkotta meg. Ő ennél többre vágyott, így 1987-ben létrehozta azt a műfajt, amelynek első darabjával rögtön el is érte műfaj csúcsát. Ez a műfaj pedig nem más, mint a barbárikres vígjáték
A közhiedelemmel ellentétben a Hammer stúdió nem csupán gótikus szörnyfilmeket gyártott. Igaz, ezek hozták meg nekik a sikert és hírnevet, de készítettek ők kalandfilmet, sci-fit, pszichológiai thrillert, sőt még egy „életrajzi” drámát is a 20. századi orosz történelem egyik legérdekesebb és leghírhedtebb figurájáról, Raszputyinról, az őrült szerzetesről.
Rovaros, bogaras, és pókos horrorfilmekből Dunát lehetne rekeszteni. A téma leginkább az 50-es években volt népszerű, amikor a mindent átszövő nukleáris paranoia miatt igencsak kifizetendő volt a közönséget mindenféle sugárzástól megnövő és/vagy agresszívé váló ízeltlábúakkal riogatni. És bár az atomháborútól való félelem aztán idővel alább hagyott, viszont a rovarok még mindig képesek ránk hozni a frászt. Így pedig a mai napig készülnek a velük riogató filmek. Persze ez a műfaj (az olyan kevés kivételtől eltekintve, mint például a remek Them!) sosem a kifinomultságáról, vagy a művészi értékeiről volt híres, így nem is csoda, hogy legtöbb gyilkos rovaros film el is tűnt a videotékák alsópolcainak világában, hogy aztán időről időre elszórakoztasson egy-egy rossz film rajongót.
Az 1974-es Negyedik fázis azonban egy valóságos kuriózum, amely, ha nem is egy kifejezetten jó film, de a műfaj egy igen rendhagyó és egyedi darabja. A rendezőjének személye miatt pedig végkép érdemes a figyelmünkre.
