Kevéssé ismert tény pedig, hogy volt egy rövid időszak, amikor a Fülöp szigetek egy kisebb filmes nagyhatalomnak számított. Ferdinand Marcos uralma (különösen a statárium évei) valószínűleg az ország történetének egyik legellentmondásosabb időszaka.  Viszont részben neki (illetve inkább a művészetek lelkes patrónusának tartott feleségének) köszönhetően a filippínó filmipar mégis ez alatt a közel egy évtizede alatt élte a második aranykorát. Azonban míg a hetvenes években ez az aranykor még a filmek minőségén is meglátszott (az 1977-es Berlini Filmfesztiválon a Nemzetközi Kritikusok Díját is egy szigetországbeli alkotás, a Mababangong bangungot nyerte meg), addig nyolcvanas évekre inkább csupán mint mennyiségi aranykorra hivatkozhatunk.

Az ország ekkori átlagosan évi 2-300 alkotást számláló filmtermésének a többsége, alacsony kategóriás műfaji filmekből tevődött ki, amelyek készítői szeme előtt egyetlen cél, az anyagi siker lebegett. Így a filmek többsége csupán jól bevált ötletetek (illetve kortárs nyugati trendek) filléres újrahasznosításai voltak. (Azért is tudott az ország ilyen sok filmet gyártani, mert a nagy részüket minimális költségvetésből, sokszor alig 10 nap alatt forgatták le). A filmek tulajdonképpen gazdasági befektetések voltak: forgass olcsón és gyorsan, kb mindegy, hogy a végeredmény mennyire jó mert a közönség úgy is el megy rá (mivel pedig nem költöttél sokat a filmre, kizárt dolog, hogy az ne legyen jövedelmező). A pénzügyi érdekek olyannyira dominálták a filmkészítést, hogy fel sem merültek olyan dolgok, mint, hogy a film művészi, önkifejezési forma is lehet. (Ehhez képest, még korunk Hollywoodja is kísérletező kedvű művészfilmesek gyülekezete.)  Nem meglepő hát, hogy e filmek nagy része mára már nem csupán a feledés homályában, de fizikai formájában is eltűnt. Azonban az internetnek hála, napjainkban a korszak megmaradt filmjei ismét előkerültek, hogy a „műértő” közönség (azaz olyan unatkozó bloggerek, mint én) újra felfedezhessék maguknak. Ezek közül a legkultikusabb pedig kétségtelenül a Weng Weng főszereplésével készült For Y’ur Height Only. 

Nem létezik a filmnél összetettebb, sokoldalúbb, komplexebb és éppen ezért nehezebb művészeti forma.  Ellentétben ugyanis a zenével, irodalommal vagy a képzőművészet különböző ágaival, egyedül senki sem képes arra, hogy összehozzon egy jó filmet. Még a legzseniálisabb rendező is kénytelen arra, hogy együtt működjön a saját területükön nála tehetségesebb alkotókkal. Míg pedig a sikerhez (legyen az pénzügyi, kritikai vagy művészi) muszáj, hogy minden érintett a maximumot nyújtsa, addig a bukáshoz sokszor az is elég, ha csupán egyetlen apró homokszem kerül a gépezetbe. Így felmerül a kérdés: mégis mit várhatunk egy olyan filmtől, melyet számszerűsíthető költségvetés nélkül, jórészt amatőr színészekkel forgatott egy olyan iráni rendező, aki még az angol nyelvet sem beszélte rendesen? Egy csodálatosan abszurd, negatív értelemben vett remekművet. Minden idők egyik legszórakoztatóbb rossz filmjét, a Szamuráj Zsaru-t.

Azt valószínűleg már minden jól tájékozott Star Wars rajongó tudja, hogy a Jedi Visszatér végén eredetileg a wookiek segítették volna a lázadóakat. Gondolom, azzal sem vagyok egyedül, hogy ez a szcenárió sokkal jobban és „hihetőben” hangzik annál, mint, hogy a Galaktikus Birodalmat végül egy rakás plüssmackó döntse meg. Az ewokokkal korántsem az a baj, hogy léteznek, hiszen egy gyerekfilmben tök jól működhetnének, hanem az, hogy véglegesen komolyan vehetetlenné tették a rohamosztagosokat. Ezután, hogyan higgyük el, hogy veszélyt jelent a Birodalom bárkire is, ha egy csapat teddy maci is könnyedén legyőzi – az uralkodó szerint – a legelitebb katonáit.  Sajnos azonban – és itt lép közbe a sors iróniája – Lucasnak annyira megtetszett a wookiek koncepciója, hogy nem akart várni vele az utolsó filmre, így Chewbaccát előléptette Han Solo másodpilótájának, ezzel azonban szembe ment az eredeti koncepciójával, miszerint a VI. epizód fináléjában egy primitívebb, technológiát nem ismerő faj küzd majd meg a Birodalommal. Így aztán felcserélte a wookie szó betűit, úgy hogy az új faj neve rímeljen az észak-amerikai Miwok indián törzsre, majd pedig az elismert maszkmester  Stuart Freeborn egy Brüsszeli griffon fényképe alapján megalkotta az Endor holdjának új lakóit, az ewokokat. (Ami a gerilla harcmodorukat illeti, azt Lucas állítólag a Vietkong-tól leste el, a beszédüket pedig az orosz kalmük nyelv alapján találta ki Ben Burrt hangmérnök)

És akkor nézzük is, hogy milyenek az intergalaktikus-gondosbocsok különálló filmjei.

 Ahogy azt két évvel ezelőtti összealításomban is írtam, nem a Christmas Evil (eredeti címén: You better watch out, de fut Terror in Toyland néven is) volt az első karácsonyi slasher (ezt az érdemet a klasszikus Black Christmas tudhatja magáénak), ellenben ez volt az első olyan karácsonykor játszódó horror, amely felfedezte, a Mikulásban, mint zavarodott elméjű gyilkosban rejlő potenciált. Viszont mégsem sikerült akkora ismertségre és népszerűségre szert tennie, mint az évekkel később érkező, ám a mai napig leghíresebb gyilkos télapós filmnek a Silent Night, Deadly Night-nak. Sőt, éppen ellenkezőleg: köszönhetően annak, hogy az MPAA megtiltotta a film újságokban való hirdetését, a forgalmazó sem vállalta, hogy széles körben bemutatja azt, akiknek pedig ennek ellenére mégis sikerült megtekinteniük, azok szinte egyöntetűen utálták. Ennek megfelelően a film hosszú időre a feledés homályába veszett. Pedig a Christmas Evil műfaján belül határozottan egy érdekes film, csak éppen nem az a karácsonyi díszbe öltöztettet Halloween, amire a címe vagy a plakátjai alapján asszociálhatnák.