Herkules mozis kalandjait bemutató sorozatunk korábbi részei ide kattintva olvashatóak.

Ellenben a spagetti westernekkel és giallokkal, melyek közt azért bőven találhatunk szélesebb körben is ismert alkotásokat, a peplum filmeknek szinte az egésze a feledés homályába veszett az elmúlt ötven év során. Nem olyan meglepő ez, hiszen míg világszinten elismert olasz westernt, vagy horrort, szinte bárki tudd mondani, addig ha ugyanez a kérdés az itáliai sword-and-sandal filmekkel kapcsolatban merülne fel, akkor még a kultfilmekben járatosabbak is csak a fejüket vakarnák (én biztosan). Ám úgy vélem, hogy olykor-olykor azért érdemes elmerülni Herkules, Maciste és a többi mitikus hős alacsony költségvetésű kalandjaiba is. Egyfelől azért mert ezek a filmek számos, később más műfajok meghatározó klasszikusait megalkotó rendezőt „neveltek ki” – Sergio Leone és Mario Bava korai peplum filmjeiről korábban én is írtam – másfelől pedig azért, mert a maguk módján meglehetősen szórakoztató, bájos és szerethető alkotásokról van szó. Éppen, mint Vittorio Cottafavi 1961-es, kriminálisan alulértékelt hőseposza az Ercole alla conquista di Atlantide (szabad fordításban: Herkules meghódítja Atlantiszt).   

A Péntek 13 az eredeti koncepciója szerint egy olyan antológia sorozat lett volna, ahol a részek egymástól teljesen különálló egységet alkotnak, és csupán az köti őket össze, hogy mindegyikük az év legszerencsétlenebb napján játszódik. (Illetve ekkor kerültek volna moziba is. A készítők ugyanis úgy vélték, hogy ezek a filmek „események” lesznek majd, amikre a tinédzserek minden évben csoportosan jönnek majd el). Az első epizód váratlan és kirobbanó sikere azonban gyorsan felülírta ezt az elképzelést. A producerek úgy döntöttek, hogy érdemesebb lenne egy közvetlen folytatást gyártani, amelyben az előzmény végén fejetlen körülmények közt elhunyt Pamela Voorhees helyét a fia, Jason veszi át. Ez azonban nem igazán tetszett a rendező Sean S. Cunninghamek, hiszen a vízből elugró Jasont eleve csak viccből – az egyszeri sokkhatás kedvéért – rakta bele a filmje fináléjába. A Péntek 13-on társ producerként közreműködő Steve Miner – aki később az egyik legjobb krokodilos horrort is rendezi majd - azonban már nem voltak ilyen „művészi” kifogásai, így magához ragadta a direktori széket, és levezényelte minden idők leghosszabb horror sorozatának második etapját, a Friday the 13th Part 2-t. Immár Jasonnel a macséta (és egyéb emberi élet kioltására alkalmas kerti szerszámok) jobbik oldalán.

A Világ urai! Egy világsiker a kölcsönzőkben! A Világ urai! Fantasztikus kalandok, küzdelem a csillagrendszer meghódításáért! A világ urai! Káprázatos technika, lézercsodák, varázslat! A Világ urai! Hát persze, hogy a Világ Urai is a Vico filmje!

Úgy néz ki Fenyő János VHS birodalmának örökös narrátorához, már nem jutott el az az apró adalék, hogy a Masters of the Universe „világsikere” csupán arra volt elég, hogy bebiztosítsa a Cannon Films 1987-ben már igencsak érlelődő csődjét. Pedig a legendás Golan-Globus producer páros kifejezetten nagyszabású tervekkel vágott neki a filmtörténet első – élőszereplős – akciófigura adaptációjához, amelyben egyszerre sikerült lekoppintaniuk a Conan, a barbárt, a Star Warst és a Vissza a jövőbét. Ugyanis ha He-Mannak sikerült volna meghódítania a mozikat, az nem pusztán a folytatásokat alapozta volna meg, hanem lehetőséget is adott volna arra, hogy a Cannon Groups és (a később Amerika kapitányt is röhejesé tevő) Albert Pyun végre leforgathassa a saját Pókember moziját. Azt, hogy ez végül mégsem jött össze valószínűleg már senki sem bánja.

Forrás: http://deliriahungaria.blogspot.hu/

Nagyon néha a producerek profitorientált, és alapvetően kockázatkerülő magatartásából is sülhetnek ki jó dolgok. Ez történt 1990-ben is, amikor az Evil Dead filmekkel azonnali kultstátuszba kerülő Sam Raimit nem engedték a The Shadow (vagy a Batman) jogainak közelébe. Jó lett volna nekünk, ha egy kreativitása teljében lévő, egy – manapság divatos frázissal élve – vizionárius fiatal rendező dolgozza fel ezeket az alapanyagokat? Valószínűleg igen, feltéve persze, ha teljes szabadkezet kapott volna a producerektől, ám ismerve a stúdiók hozzáállását a stúdiórendszeren kívülről érkező, újonc rendezőkhöz ez valószínűleg úgy sem történt volna meg. Ám nem is baj, hiszen cserébe így megkaptuk minden idők egyik legeredetibb és legszokatlanabb szuperhősfilmjét, a Darkmant.