Charlton Heston csak úgy volt hajlandó elvállalni A majmok bolygója folytatását, ha az a sorozat utolsó része is lesz egyben. Az is lett, mármint számára, hiszen az újabb folytatást még a föld totális megsemmisülése sem tudta megakadályozni. Hiszen, mint tudjuk Hollywoodban az anyagi haszon még a mindent elsöprő armageddont is felülírja. Így alig egy évvel az után, hogy Heston felrobbantotta a bolygót, máris a mozikba került a sorozat talán legfurcsább, Menekülés alcímmel ellátott epizódja, amely egyben A majmok bolygója előzményeit elmesélő trilógia kezdete is.

 Na, de mégis hogy lehet folytatni egy olyan sorozatot, amelyben egyszer már megsemmisült az egész bolygó? Nos Paul Dehn író egy meglehetősen erőltetett, ám mégis egy egészen érdekes megoldással állt elő ennek megoldására: Zira (Kim Hunter), Cornelius (Roddy McDowall) és egy harmadik – Milo nevű – csimpánz a kataklizma idején éppen nem tartózkodott a Földön. Milonak, ugyanis valahogyan sikerült működésbe hoznia Taylor űrhajóját, és legnagyobb szerencséjükre éppen, akkor próbálták ki azt, amikor Hestonnak már végleg elege lett a sorozatból. Ám a majom trió nem pusztán túlélte a robbanást, de az valahogy vissza is vitte őket az időben, egészen 1972-ig (így lehetett spórolni a díszleteken is).  A lezuhanó űrhajó fogadására kiérkező hadsereg pedig elképedve tapasztalja, hogy az asztronauták sisakjai nem hazafi hősöket, hanem emberszabású majmokat rejtenek.

Persze ez az alapfelvetés rögtön számos kérdést felvet, kérdéseket, amelyeket valószínűleg a forgatókönyvíró sem tudott megválaszolni, így még csak nem is próbálkozik vele. Hogyan sikerült a majmoknak megtalálniuk, és felszínre hozniuk Taylor űrhajóját? Hogyan javították meg, és honnan tudták, hogy működik? Honnan szereztek üzemanyagot? Miért voltak épp az űrhajón a kataklizma idején? Tudták, hogy ez lesz?

Ha azonban – az íróhoz hasonlóan – szemet hunyunk eme kérdések felett, akkor egy az kifejezetten izgalmas koncepcióra bukkanunk: A majmok bolygója III. tulajdonképpen az első film inverze. Ráadásul Dehn a forgatókönyv megírásába bevonta az eredeti regény szerzőjét, Pierre Boulle-t is, akinek köszönhetően a harmadik rész sokszor meglehetősen szatirikus felhangokat üt meg. (A film számos jelenete tulajdonképpen a regény „kifordított” adaptációja, amelyben az majmok és emberek „helyet cseréltek”. Továbbá az korábbi filmekkel ellentétben átvették a könyv azon gondolatát is, miszerint a kutyák és macskák kipusztulása után az emberek elkezdetek majmokat tartani, akik szép lassan ellesték a gazdáig viselkedését. Igaz így kisebb ellentmondás keletkezik a filmek háttér történetében.)

Ám, akármennyire is izgalmas ez az alapötlet, Dehn még Boulle segítségével sem volt képes arra, hogy igazán kiaknázza a benne rejlő lehetőségeket. Hiszen adná magát, hogy a film a majmok szemén keresztül világítson rá az emberi lét abszurd, sokszor groteszk elemeire. A rendezői teendőket elvállaló, korábban főleg TV-s produkciókban dolgozó Don Taylor azonban beérte egy közepesen mulatságos, limonádé hangulatú vígjátékkal. Ugyanis a The Escape from the Planet of the Apes első feléről sokszor egy habkönnyű komédia juthat eszünkbe, ami valljuk be meglehetősen furcsán veszi ki magát a sorozat egészét vizsgálva. A harmadik epizód, sokáig játékos hangvétele ugyanis éles kontrasztban áll, a többi film komor és reményvesztett atmoszférájával. Aztán a második félidőre – miután az emberek megtudják, hogy háromezer év múlva a majmok elpusztítják a földet – „felpörögnek” az események és emberszabású hőseink körbeünnepelt celebekből, üldözött közellenségekké vállnak. Kár, hogy Taylor – akit kimondottan a történet vígjáték elemei érdekelték – nem egy jó akciórendező és igazán a feszültséghez sem ért. (A filmvégi „nagy leszámolás” abból áll, hogy Cornelius és üldözője enerváltan – a Scobby Doo rajzfilmek „egyik ajtón be, másikon ki” jeleneteit idézve – kerülgetik egymást egy rozsdás hajón.) Így miután a film elveszítette a könnyedebb, különlegesebb hangulatát, azt nem képes sem kellő izgalommal, sem pedig látvánnyal pótolni.

A fő gonosz személyének megválasztása viszont kifejezetten szokatlan húzás. volt A majmok utáni hajtóvadászatot ugyanis nem valami bigott, háborúbolond tábornok vezeti, hanem az elnök tudományos tanácsadója (Eric Braeden), aki meg van győződve róla, hogy a majom pár (és főleg a még meg nem született gyermekük) halálos fenyegetést jelentenek az emberiségre.  

Bár egy tudóstól talán többet várnánk, az embertől egyáltalán nem meglepő ez a fajta viselkedés. Hiszen mindig is könnyebb volt egy (vélt) bűnbakot okolni a sorsunkért, mint belátni, hogy bennünk lehet a baj. A jövőből érkező csimpánzok ugyanis hiába mondják el, hogy az emberiség a saját atomháborújának köszönheti a vesztét, mint oly sokszor az emberek most sem arra figyelnek, hogy mit mondanak, hanem arra, hogy kimondja azt. Így pedig ahelyett, hogy olyan irányba mozdítsuk elő a történelmet, hogy elkerülhető legyen a nukleáris holokauszt, inkább levadászunk két teljesen ártatlan majmot. Persze ez nyilván egyszerűbb, csak éppen nem megoldás, sőt, mint ahogyan azt a későbbi folytatások mutatják, kifejezetten kontraproduktív lépés. (A film legérdekesebb – de nem túl mély - jelenete, az elnök és Braeden karaktere között zajló dialógusa is éppen azt a kérdést járja körül, hogy van-e jogunk megölni valakit, aki a jövőben esetlegesen elkövet majd valamit, ám ebben nem lehetünk biztosak.). Nem tudom, hogy Dehn részéről mennyire volt tudatos ez a társadalomkritikus él, ám a (folytatás ismeretében kidomborodó) tanulság – miszerint az erőszak csak elmélyíti az ellentéteket – remekül illeszkedik A majmok bolygója franchise általános filozófiájához.

A majmok bolygója III. egy furcsa, ötletes, helyenként egészen vicces, de a kivitelezést tekintve sok helyen gyengécske alkotás. Hiába vannak ugyanis érdekes elemei a filmnek Paul Dehn forgatókönyve sok helyen meglehetősen elnagyolt, a korábbiaknál alacsonyabb költségvetés már a maszkok minőségében is megmutatkozik, a mellékszereplők pedig olykor meglehetősen gyengén teljesítenek. Ricardo Montalban rövidke szereplése és Jerry Goldsmith meglehetősen változatos zenéje (amelyben a 70-es évek tipikus jazzes hangzása keveredik A majmok bolygója aláfestésének szokatlanabb, atonális megoldásaival) valamelyest javítanak az összképen, ám a végeredmény még így sem lesz kifejezetten jó. Ám talán még így is a legjobb folytatás, hiszen érdekesebb, mint a második rész, kivitelezésében pedig valamivel kompetensebb, mint az elkövetkező két epizód. Mert bizony itt már nem követték el az előzmény „hibáját” és ügyeltek arra, hogy hagyjanak egy kis kaput a folytatásnak…