És akkor most jöjjön valami egészen más, avagy íme, előző bejegyzésben bemutatott Daemonium szöges ellentéte: egy csendes, meditatív, a szörnyek és az effektek helyett inkább drámára fókuszáló fantasy. Mennyire működhet egy szörnyvadászról szóló film, amelyben alig látunk szörnyeket?

A Prospect kritikámban már írtam arról, hogy mennyire hiányoznak az olyan kis/közepes költségvetésű műfaji filmek, amelyek mernek kísérletezni, és a kevesebb pénzből eredő hiányoságait képesek kreatív megoldásokkal és ötletekkel pótolni. Nos, a The Head Hunter egy ilyen film. Még úgy is, hogy vállalását csak részben sikerül teljesítenie. Bár igazán jónak nem mondanám, de műfajában olyannyira egyedi és furcsa koncepcióból indul ki, hogy muszáj beszélnem róla. Leginkább úgy tudnám összefoglalni, hogy egy Witcher/Skyrim rajongói filmbe oltott gyász-dráma. Ha ez pedig nem formabontó, akkor semmi sem az.

Főhősünk egy névtelen szörnyvadász-lovag, akit már csak egy dolog éltet: vezekelni szeretne élete nagy kudarcáért, azzal, hogy végez a fenevaddal, amelyik elszakította tőle a lányát. Persze ez az alapfelütés elég tipikusnak hangzik, ám a The Head Hunter közel sem az a baszós-kardozós bosszú eposz, mint amilyenek első halásra tűnhet. Sőt épp ennek ellentéte: egy kifejezetten csendes, meditatív kamara-dráma. Legalábbis az szeretne lenni. Ám, míg a fentebb már említett sci-fi gyöngyszem, a Prospect az alacsony költségvetése ellenére is képes volt elhitetni, hogy egy másik bolygón járunk, és látványát tekintve sem hagyott kívánnivalót maga után, addig ez jelen filmünkről sajnos nem teljesen mondható el. A játékidő több mint felében ugyanis nem történik semmi azon kívül, hogy marcona főhősünk ide-oda megy, elvégzi a ház körüli teendőket, és tíz percenként végez egy szörnnyel, amely tevékenység az egyetlen olyan rutinfeladata, amelyet soha nem mutat a kamera. Épp, mint a Trónok harca korai évadjaiban: megszólal a szörnyet jelző kürt, hősünk felfegyverkezik, kilovagol, majd a vágás után, már megviselten tér vissza a kunyhójába.  Így pedig a nézőt elég hamar hatalmába kerítheti az a gondolat, hogy nem is egy játékfilmet lát, hanem egy erdőben bóklászó cosplayert.

A koncepció azonban nem ott vérzik el, hogy nincsenek sárkányok ellen vívott látványos csörték, hanem, hogy igazán érdekes dráma sincs. Mert az, hogy lassan, kimérten mutatunk minden triviális tevékenységet, amit a főszereplő szótlanul csinál, az nem dráma. Értjük, hogy meghalt a lánya, csak ez önmagában még nem dráma, csupán egy sztori-alap.

A fentiek tükrében nagyon úgy tűnhet, hogy a The Head Hunter egy borzasztóan unalmas anti-film. Nem fogok kertelni: tényleg nem is túl izgalmas, ám a film második felében végre felbukkanó roppant groteszk szörny azért javít az összképen. Ráadásul neki köszönhetően végre a dráma is kicsit kidomborodik.  Jordan Downey rendezőnek pedig lehetősége nyílik, valamelyest bebizonyítani, hogy van érzéke a horrorhoz, a feszültségkeltéshez, és a fordulatok kielégítő felépítéséhez. A végső csavar pedig – bár valamelyest kiszámítható – kifejezetten morbid és hátborzongató. A probléma megint csak a pénzzel, vagyis inkább annak hiányával van: a hős és a szörny közti összecsapás ugyanis nagyjából olyan dinamikus és hihető, mint amikor szegény Lugosi Béla a gumipolippal „hadakozott” Ed Wood filmjében. Ezzel pedig a film kicsit át is csúszik a független kísérleti filmből a trash jellegbe. Pedig a film többi része kifejezetten jól néz ki: hősünk jelmeze remek, és van sok szép, igen hangulatos drón felvétel, illetve nagytotál is. Ráadásul akad egy-két olyan, kifejezetten ügyes megoldás, amelyekkel úgy sikerül életet csempészni a film világába, hogy igazán nem is mutatnak semmit.  

Összességében a The Head Hunter egy érdekes, egyedi kísérlet. Vannak remek pillanatai, de sajnos nem igazán képes kitölteni az - amúgy sem acélos - 77 perces játékidőt  valódi drámával vagy látvánnyal. Downey viszont egy ötletes, és a műfaji filmek terén otthonosan mozgó rendező képét mutatja. Engem roppantul érdekelne, hogy mit hozna ki ennél valamivel több pénzből. Épp csak annyiból, hogy már megengedhessen magának öttel több színészt és kettővel több helyszínt. Kezdetnek rendezhetne pár epizódot a közelgő Witcher sorozatból, aztán majd meglátjuk.