1995-ben a Toho megölte leghíresebb szörnyét, hogy utat engedjen annak amerikai változatának. Emerich filmje azonban csúfosan megbukott a rajongók körében és mivel pedig pénzügyileg sem volt igazán sikeres, a tervezet folytatások sem készültek el hozzá (igaz egy rajzfilmsorozat viszont született a film alapján). Így a japánokra hárult a feladat, hogy megmentsék a Szörny király megtépázott becsületét. (akik amúgy annyira elhatárolódtak a filmtől, hogy a Godzilla, Mothra and King Ghidorah: Giant Monsters All-Out Attack című részben ki is jelentik: New Yorkban nem Godzilla pusztított) Az amerikai filmre rá egy évvel, el is készült a Godzilla 2000, ami újfent új életet lehelt a karakterbe. Ezzel pedig kezdetét vette a harmadik (és egyben máig az utolsó) Godzilla filmsorozat, a Millennium széria

A sorozat darabjai nem követik egymást, kronológiailag mindegyik az 1954-es filmet veszi alapul. Én most a sorozat lezáró darabjáról (az utolsó japán Godzilla filmről) a 2004-es Godzilla: Final Wars-ról írnék néhány sort. Kezdődjön hát a végső harc. 

A történet egyszerű, mint Godzilla szerelmi élete: A jövőben az emberiség extrém méretű környezetszennyezésének (és atomtevékenységének) köszönhetően a mutánsok köztünk élnek. Főhősünk is egy ilyen mutáns, és az EDF katonája. A szervezett célja az emberiség védelme a szörnyektől és főleg Godzillától, akit pár éve sikeresen csapdába ejtettek a déli sarkon. Viszont amikor az emberhúsra éhes idegenlények (egy japán David Bowie hasonmás vezetésével), irányításuk alá vonják az összes szörnyet és majdnem leigázzák a földet, az emberiségnek egyetlen reménye marad a túlélésre: Ki kell szabadítaniuk a Királyt (nem a Jimmy-t).  

Ryûhei Kitamura rendező úgy jellemezte a Godzilla: Final Wars című filmjét, hogy olyan, mint egy zenei előadó Best of albuma. Igaza volt, hiszen a 2004-es film sokkal inkább egy tiszteletadás az akkor 50 éves figurának, mintsem a korábbi filmek folytatása. Mint ilyen pedig kiválóan működik, egy örülten szórakoztató hullámvasút ez a film. Azonban, ahogy a hullámvasútra is csak bizonyos magasság fölött engednek fel, ez a film sem ajánlható feltétel nélkül. Szerintem fenomenális volt, de az átlagos nyugati blockbustereken nevelkedett moziba járónak valószínűleg inkább egy fárasztó (alsó) B kategóriás agymenésnek tűnhet.  

Az is, de a film sem várja el, hogy komolyan vegyük. Hiszen sokkal inkább a 70-es évek cheesy szörnypankrációs filmjei előtt tiszteleg, mintsem a sötét, komoly üzenetet közvetítő ’54-es mozi. Meg hát hogyan is lehetne komolyan venni azokat a jeleneteket, amikor két apokaliptikus városrombolás közben, láthatjuk, hogy Minilla (Godzilla elég bárgyú fia, a Son of Godzillából) egy gyerekkel és annak nagyapjával utazik. Ezek a jelenetek egyértelműen a sorozat gyerek központú részei előtt való tisztelgésként kerültek a filmbe (illetve szerencsére azért a végén dramaturgiai szempontból is értelmet nyernek).

Ezeket a rövid részeket leszámítva, a cselekmény hihetetlenül akciódús. Igazából az egész film egy alibi ahhoz, hogy Godzilla minél több szörnnyel küzdjön meg és bebizonyítsa, hogy még fél évszázaddal a háta mögött is ő a király (mondanom sem kell, sikerül neki). Ha pedig szörnyekről van szó, itt van mindenki, aki számít: Mothra, Gigan, Rodan, Anguirus, Ghidora, King Ceasar sőt  még az amerikai Godzilla (a japánok szerint csupán Zilla, mert Emerich kivette belőle a God-ot) is kap egy apró cameo szerepet, hogy aztán az eredeti minden más ellenfelénél gyorsabban végezze ki.  (Azért Mechagodzilla és Destroyah hiánya kissé fájó).

A történet emberi része is akciótól akcióig halad. Annak ellenére pedig, hogy pofátlanul összelopkodtak mindent a Star Warstól a Mátrixig (hősünk keményebb, mint Neo, ő a lézerlövedékeket is meg tudja állítani) ez az egyveleg olyan szórakoztató, hogy nem is bánjuk, inkább csak végigmosolyogva nézzük. Kedvencem, a macsó amerikai, Jesse Ventura elhízott hasonmása (Don Frye) volt, aki végig tolta az egysorosokat. Amúgy a színészek is teljesen túljátsszák a szerepüket, de ebbe a filmbe pont ez kell.

A film nem csak az elmét, de a szemet is táplálja, ugyanis roppant látványos. Persze nyugati szemmel hihetetlenül alacsony költségvetésű az egész – hiába ez volt a Toho legdrágább filmje, a 19,500,000 dolláros költségvetése alig tizede egy kortárs amerikai szupermoziénak -, de engem akkor is lenyűgözött, hogy milyen kiválóan vegyítették a klasszikus trükköket, gumi jelmezes embereket a CGI technikákkal. Az egész egy olyan abszurd B filmes camp hangulatot add a filmnek, amit élvezet nézni.  

Szóval ha atmoszférájában az új Gareth Edwards féle Godzilla a sorozat Sötét Lovagja, akkor ez bizony széria Adam West filmje. A zene is teljesen más, mint amilyet az eddigi filmekből megszokhattunk, sokkal rockosabb és gitáralapúbb, mint korábban. Ennek oka, hogy Keith Emerson kezdett dolgozni a filmzenén (ám végül a nagy részét a rendező két állandó komponistája fejezte be), illetve a Sum 41 és Zebrahead punk együttessek is hozzájárultak egy-egy számmal.  

A Godzilla: Final Wars egy igazi agyatlan szórakozás, de a legjobb fajtából. Egy szívvel-lélekkel készített film Godzilla rajongóktól, Godzilla rajongóknak. Óda a szörny királyhoz, ami nem mellesleg a legelejétől egészen a Michael Bay-t idéző giccses, naplementés fináléig (na, jó azért itt mindenki elmorzsol majd 1-2 könnycseppet) megállás nélkül szórakoztatja a nézőjét. 

Ezzel végére is értünk Godzilla maratonnak. A magam részéről elmondhatom, hogy kifejezetten megkedveltem ezeket filmeket és remélem sikerült néhányotok érdeklődését is felkeltenem. Biztos vagyok benne, hogy a szörnyek királyát még viszont látjuk majd a blog hasábjain, azonban most már írnék más filmekről is. Persze csak miután megnéztem a legújabb filmet, szóval indulok is a moziba...