Harlem sötét sikátorai után, Róma kietlen és erőszakos utcáira látogatunk el. A helyzet ott sem sokkal jobb: bűn, tehetetlen és/vagy kiégett rendőrök, maffia, jogi kiskapukat kihasználó bűnözők, őket védő ügyvédek, önbíráskodók, kiábrándultság és a mindent elárasztó mocsok, mindez jól megszórva autós üldözésekkel és véres leszámolásokkal. Ez a poliziotteschi.

Követve a kortárs amerikai rendőr és bűnfilmek (Piszkos Harry, Serpico, Francia Kapcsolat) mintáit, illetve reflektálva a hetvenes évek bűnhullámára, a poliziesco (vagy euro-crime) néven is emlegetett műfaj az évtized olasz filmgyártásának legnépszerűbb zsánere volt.

Bár már az olasz filmgyártás hajnalán voltak olyan alkotások, amelyeknek a középpontjában rendőrök és/vagy bűnözők álltak, az első valódi poliziotteschi filmek (amik a fenti amerikai mozikat vették alapul és jóval erőszakosabbak voltak, mint a korábbi hasonló alkotások) csak az 1960-as évek legvégén jelentek meg (Banditi a Milano, 1968). (Sokan még ezeket a filmeket is csupán, mint a műfaj előzményei tartják számon). Igazán azonban az 1972-es A rendőrség megköszöni-vel kezdődött a műfaj, közel egy évtizedig tartó virágzása. Ez volt az a film, aminek köszönhetően a zsáner igazán népszerűvé vált (mármint a nézők körében, a kortárs kritikusok már kevésbé voltak elragadtatva). Majd a hetvenes évek vége felé népszerűségük rohamosan csökkenni kezdett és a nyolcvanas évek közepére szinte meg is szűnt a gyártásuk. Hasonlóan a spagetti westernhez a műfaj alkonyán kezdtek megjelenni a humorral átitatott, paródia jellegű poliziesco filmek is (pl.: Bruno Corbucci és Tomas Milian közös filmjei, illetve a Piedone sorozat is egyre komolytalanabb lett). Na, de térjünk is vissza mai filmünkre: A rendőrség megköszönire.

Mielőtt belekezdenénk, mindenki indítsa el ezt a playlistet, nem fogjátok megbánni.

A paradicsomok után térjünk át egy sokkal funkybb témára. Irány a blaxploitation csodálatos világa.  Hogy az meg micsoda?  A 60-s évek végén és a 70-es évek első felében (ugye az afroamerikai polgárjogi mozgalmakkal egy időben) az amerikai filmstúdiók felismerték, hogy van egy széles, városi, afroamerikai réteg, akik szívesen költenének olyan mozifilmekre, amelyek sokkal inkább nekik és róluk szólnak. A blaxploitation alkotások (magyarban fekete filmeknek szokták fordítani) ennek a nézői igénynek a kihasználására készültek (maga az exploitation szó kihasználást jelent). Ezek (általában) fekete rendezők filmjei voltak, amelyekben a pozitív szerepekben kizárólag fekete színészek voltak, a filmzene pedig leginkább funky és soul muzsikából állt. Továbbá sokszor reflektáltak a feketéket leginkább érintő társadalmi problémáikra (kirekesztés, drogok, bűnözés). Ami viszont a legfontosabb, hogy valamiféle elégtétellel szolgáltak a fekete nézőiknek, akik addig azt is nehezen tudták elképzelni, hogy egy filmben a fekete karakter megélheti a stáblistát. Olyanról pedig csak a legmerészebbek mertek álmodni, hogy egy afro főhős győzedelmeskedhet a fehér ember felett.

Az első ilyen filmnek az 1971-es Sweet Sweetback’s Baadasssss Songot szokás tartani, de a műfaj legismertebb, legkultikusabb és legnagyobb hatású filmje sokkal inkább az ugyanebben az évben bemutatott Shaft. Bár sok témában készültek blaxploitation filmek, a westerntől kezdve a musicalen át a horrorig, a messze a legnépszerűbb a gengszterfilm volt. Ezek egyik legjobbika pedig mai filmünk a Fekete Cézár.   

A héten mutatták be a Feláldozhatók 3. részét, amiben az akció-taták még egyszer (és talán utoljára) megmutathatták, hogy keményebbek, mint négy mutáns hüllő.A film azonban nem csak, hogy pénzügyileg bukott egy hatalmasat, de a nézők tetszését sem nyerte el maradéktalanul. Sokan a sorozat eddigi leggyengébb darabjaként hivatkoznak rá. Szóval mindazok számára, akiknek a nagy öregek legújabb kalandja csalódást okozott, vagy csak szívesen megnéznének egy ízig-vérig nyolcvanas évekbeli tesztoszteron bombát jó szívvel tudom ajánlani Dolph Lundgren mester egyik remekművét: A Vörös Skorpiót.